(Az "Elégiák"-ból)
Ó, gyöngéd ibolyák, aprócska szerelmi ajándék,
édes zálog, amely nagy lobogásra tanú:
mely föld szült titeket? Mily bájjal szórta be könnyű
szellő, lenge zefír illatozó fejetek?
Nemde arany Vénusz táplált-e Boëtia rétjén,
vagy maga Ámor volt ciprusi berkek ölén?
Permessus viruló partján, úgy vélem, a Múzsák
ebből fonnak a lant fája köré koszorút.
Hóra is ambroziás fürtjét ezzel koronázza,
Grácia tiszta ölét ez födi szűziesen,
és Auróra is ezt köti - szép pártát - a fejére,
hogyha tavasz fordul, s nyújtja a nappalokat.
Szépségüktől díszlik kertje a Heszperiszeknek,
tőlük színes a hűs szél-birodalma-berek;
vélük játszik az ősök szelleme távoli réten,
őket termi a fű, chlorisi magzatokat.
Ó, ibolyák, ti szerencsések, kiket annak a jobbja
tépett, aki szegényt engem is összezavart.
Rózsás ujjaival fölemelt arcához, amelytől
a szerelem kínzó fegyvere szíven ütött.
Tán innét szállott tireátok is ekkora kellem,
asszonyom arcáról úgy sugaraz, süt a báj.
Lám, ezek itt fénylő tejtiszta-fehérek, azok meg
majdcsak lángolnak gyönge-lilán-pirosan.
Úrnőm bőre ilyen, ha a szűzi szemérem a hószín
arcra finom-rózsás mázt lehel egyszeriben.
Mily mézillatot áraszt s mily bőséggel a szája,
szép ibolyák, innét származik illatotok.
Ó, áldott ibolyák, én életem, én gyönyöröm, ti,
lelkem réve, s a jó szél, mely a révbe terel,
ó, ibolyák, legalább titeket csókollak imádón,
s dédelget, simogat százszor is árva kezem.
Bánatos arcomon át és mellemen át eleven víz
ömlik, néktek adom könnyeim, ó, ibolyák!
Szívjátok föl e könnyeket, a bús láng nevelőit,
pusztító szerelem kínja facsarta elő.
Ó, ibolyák, örök élet jusson nektek: a forró
nyár, a zimankós tél hagyja virágotokat.
Ó, ibolyák, örök élet jusson nektek, e síró
szív békéi, e tört lélek erődjei, ti.
Mindig vélem lesztek s mindig kedveseim, míg
szép úrnőm engem gyötreni fog, nyomorút,
míg csak a vágyódás parazsán kínlódik e lélek,
míg csak társam a könny és a nehéz zokogás.
/Ford.: Csorba Győző/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése