Hallgattam éjidőn, mikor zengésük szárnyal...
A nádas zizegett, csobbantak halk habok,
A tavak tükre megtelt a holdfény aranyával,
És minden kicsi hullám rubintot ringatott.
A hínárnép alatt vak vízirózsák nyíltak
A hullám rendülésben meg-meglebegtek ők -
S úgy tűntek hirtelen, mint sok lesüllyedt csillag,
Mely ösvényt dob a mélybe a holdsugár előtt.
Mint rejtelmes hajó siklott az éj homálya,
A szélben ingó káka komor volt és sötét,
Ha megvillant a hullám, sok hegyes kardja vágta
A földön szétterülő éjszaka sűrűjét.
S a buzgó békanép kardala szállt föl ottan,
Közben egy kósza felleg lengett a mély egen,
Egyedül ő fülelt, könnyesen, meghatottan,
Hogy mint harsog a dal, s mint áll a meg hirtelen.
Hallani véltem ott a békanépek tapsát,
Majd a mély fuvolások szólama egyre nőtt,
Olyannak tűnt e verseny, mintha a kék magasság
Alázúdítana egy hangjegy-jégesőt.
S amint az esti szél e zajt eggyé sodorta
Vitával töltve be a magányos eget,
Úgy tűnt, mintha a kar ráförmedne a holdra,
Amíg sok béka-szóló csillagot sérteget.
Úgy tűnt, a vak danában vad szitkok is teremnek,
S az égő szent fohász rejtelme benne zúg.
A föld panaszdalát fújták a végtelennek,
Így zengték hasztalan, zord s dicső himnuszuk.
Míg éji fellegek vastag sötétbe vontak
És búsan zokogott e nedves zeneszó;
Átéltem fényes éjét a letűnt harmadkornak,
Mint egy elárvult ős, egy bús barlanglakó.
/Ford.: Bajor Andor/
/Forrás: G.Topirceanu: Egy kicsi tücsök balladája. Versek, paródiák/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése