Oly régi e dal, s íme, annyi sorát
Zengném a füledbe, de folyton;
Ősz fellege elviszi egyre tovább,
És hallom a dalt emez ablakon át,
Tapasztva üveghez az orrom.
A hajdani óra zenéje ilyen,
Bennem ha e dal szava szólal.
Bús hangjaitól szomorú a szívem,
Föléled a múlt is a mélyeiben,
És száll körülöttem a sóhaj.
Mezítelen ággal a kerti akác
Jajongva a szélre, legörnyed.
Ott künn csak a szél szalad, ő dudorász,
E dalt fütyörészi, s e dal csupa gyász,
És hullnak a mennybeli könnyek.
Benn hallgat a ház, csak az ágyterítő
Most mintha e dalra dúdolna,
Majd könyveim éneke szárnyal elő;
S míg bútoraim kara messzire nő,
Taktust ver a vén falióra.
Zümmögve a dal a magasba ered,
Rágyújt az öreg ruhaszekrény;
S az ágy meg a szék, ami hétbe repedt,
S hervadt levelekkel a képkeretek,
Rámnéznek, a dalt tovazengvén.
Mint tengeri ár, ha a partra kilép,
Úgy zúg a fal éneke, bőszül:
Az asztalon álmosan őrköd a légy,
Körötte a morzsa, perec maradék -
Szegényke, a tél fele készül.
/Ford.: Bajor Andor/
/Forrás: G.Topirceanu: Egy kicsi tücsök balladája. Versek, paródiák/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése