George Topirceanu: A rudényi pópa balladája

 
Váldu Mare útját járván,
Havas fák között halad,
Imbolyogva lova hátán
A rudényi Flóra pap.

Elcsitult a jeges áram:
Lenn s a hegy ormainál
A tél, fehér unalmában,
Sűrű ködöket pipál.

Az erdőn, mint roppant síron,
Ül Vízkereszt zuzmarája,
Az ágakat zengő, finom
Jégcsapokkal fölcifrázza;
Fehérségét egyre szórja,
Megtapad sok fagyos szála,
S gyöngyöt fűz a jámbor pópa
Hosszú, lengő szakállára.

Az ég boltja ólomszürke
Kék az erdő és kihalt,
Csak a kis ló csengettyűje
Üt a csendbe gyönge zajt.

Kopog Fakó vaspatkója
Az idő is didereg,
Baktat a ló, óvakodva,
Ahol az út meredek.
A mindenség mozdulatlan,
Mint egy túlvilági látvány,
Míg a pópa motyog halkan
Imbolyogva lova hátán.
Letördel sok fagyos éket,
Maga mögé elhajít:
Gyöngyöt, láncot, a zord télnek
Hamis diadémjait.
Hol szán ment a domboldalon,
Mélység-szélen futva tovább,
Megpillantja ott a havon
Az ordas nép lába nyomát.
A hegy orma felé járva,
Néz a havas bérc seregre,
Magát rábízza lovára,
Ül nyergében megmeredve.

Végtelen a csend és lomha,
Hang se suttog, ág se reccsen,
Csak a harangszó száll kongva,
És elhal a fellegekben.

Hogy fülébe belezúg most,
Nekikészülődik bátran,
s előhúz egy hasas butykost,
Mely bent ült a batyujában.

Míg a butykost megkóstolja,
Alakja az égbe nyúl -
S hirtelen a jámbor pópa
Jelképpé magasztosul.

*

Ahol völgynek tér az ösvény,
Megritkulnak ott az ágak;
Havas fák közt látni füstjét
Vádu Mare kocsmájának.

Fut a ló most szinte szállva,
Tapossa az út szegélyét,
Ismeri a derék pára
Szent gazdája szenvedélyét.

A csaplárné alkalmasint
boldog ha a bora fogy:
Kijő, s a kulacsra kacsint.
- Fázik, atyám?
- Hű, de hogy!

  /Ford.: Bajor Andor/