A temető mögött lebújt a nap.
Pár pillanat
s már szöszke csillagfejeket
szúrtak fel a szőlőkaró-hegyek.
A májusi gyümölcsösök felett
illatok üzekedtek s denevérek:
álmában édes nedveket eresztett
a hangyajárta cseresznyefa-kéreg.
A házak nőttek, lejjebb szállt az ég,
az utcán hervadt villanykörte égett:
dalolt valahol a cseléd,
s a Fiastyúk a templomgomb felé
terelgeté a sárgálló csibéket.
A kéményünkre felszállt egy kuvik
- párja ott ült a templom tetején -
csujogatásuk
felhallatszott a magas tejutig.
Borzongva ültem én
kis társaimmal ott a kőpadon:
fiúk, lányok vegyest.
Nem volt még semmi tilalom,
ha testet ért a test.
Hol szundított a szerelem?
Csak az volt izgalom,
ha surrogás ütött meg hirtelen
s az erdőszél felől
jött, jött, mint egy kisértetes madár,
jött, mint a Bükkös bolygó szelleme:
a roppant agancsú szarvasbogár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése