Sohase látott gesztenyefasor!
A lámpafény megaranyozza,
monumentális és komor,
sötétbe fut, nincs vége-hossza.
Lombok alól a szél lehozza
gyermekkori őszök szagát:
jaj, régi, sétatéri fák,
kőris, fenyő, juharfa, bodza!
És az az út, a városvégen, ott,
keréknyomával erdőnek futott,
s amint homálya nőtt, szűkült az éke,
s belehasított a vadas sötétbe.
Házunktól macskaugrás volt a vége,
ott kezdődött az új birodalom:
az erdő napvilágon gyáva népe
hancúrozott a tisztás-oldalon.
Mesébeillő, fürge vigalom!
Tündérek hopszaszáztak körbe-körbe,
szökdöstek át a patakon,
s vadkan hátán nyargalt a törpe.
Utána bakkecskén botorkált,
szarvába csimpaszkodva a boszorkány,
kezében kés, szemében méreg,
nyomában baglyok, denevérek...
Autó robog a gesztenyesoron,
száraz levél hull záporozva.
A szél szaga gyermekkorom
csodáit vissza-visszahozza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése