A dombon túl eltünt a sárga nap,
rétek felett repül a pókselyem:
olyan a mai alkonyat,
mint egy hegedü zsongó belseje...
Nézem az égbolt végtelen tavát:
milyen színű? - színének nincs neve.
Lelkemen illatok surrannak át,
hűs illatok, melyeknek nincs neme.
Nézem a fenyők mély-zöld tetejét:
ott fenn, rég sejtem, lappang valami
rejtelmes szép veszély, melynek nevét,
ha tudnám, sem merném kimondani.
Ma a virágok végsőt intenek,
s tán földbe bújnak, mint a rovarok:
az elpusztult temetőn a kövek
is elfeküdtek - a halál halott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése