Csak hallanád, be szomorún, be szépen
szól a tücsök! Valamiben csalódott?
Rövid a nyár. Elmerülnek a boldog
napok az idő kéklő tengerében.
Hogy sír szegény, húros kis lelke reszket,
majd megszakad belé. Mit bánja ő!
Ha elpusztul, örök emlékezetnek
őrzi hangját, a fű, a fa, a kő.
Az életből odaadnék egy évet,
ha így sírhatnám egy-két éjszakán át
csontvázam s vérem bő szomorúságát!
Tudom, úgy fájna neked ez az ének,
mintha tücskök százai zengenének,
melyekre már leszálltak őszi párák,
s tudom, soha el nem felejtenél:
emlékemet felszivnád, mint a pók,
s lehetnék gyilkos, őrült vagy halott,
élnék benned, mint újuló remény:
s amíg el nem szenderedik a véred,
szíved mélyén ragadnék feketén,
mint pincefalban, hol nem jár a fény,
kapaszkodó, nagykörmű denevérek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése