Ó, de nagyon elcsendesült a
zöld nyár, a te kristálytiszta arcod!
Az esti tó virágai holtak,
rikkant egy fölijedt rigó.
Hiábavaló a remény. Cihelődik
az útra a füstifecske-raj is,
belesüllyed a nap a dombba:
már csillagos útra hív az éj.
Csend ül a falvakon, és körül
zúg az elhagyott vadon.
Szív, hajolj szerelmesen
szunnyadozó szeretőd fölé.
Ó, de nagyon elcsendesült a
zöld nyár, és kongnak ezüstös éjben
az idegennek léptei. Mintha
ösvényére emlékeznék a kék vas,
tiszta hangjára szellem-korának!
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése