Ha az éj, búm nagy vigasztalója,
rejtelmes útját hallgatva rója,
aggódó sóhaj kel ajkamon:
álmomban hol is leszek vajon?
Gyermekek játszanak, az enyémek,
ez szilaj, amaz magába mélyed,
mielőtt e bájos lárma várt,
az ifjúság csendben tovaszállt.
Zárt ablak előtt csipog sokáig
kis verébként, még maradni vágyik,
régi kedves játékainál.
De az ablak nem nyílik ki már.
És az aranyos körből kilépek,
a szép útra fölkészülve végleg,
hisz míg sorra múlnak a napok,
csak szél-fújta felhőcske vagyok.
Az ajtók utolszor csikorognak,
jönnek már temetni a halottat,
jó barát nem járja a szobát,
idegen kezek visznek tovább,
ha megjártam már az élet útját.
És elbújtat majd, mint kis fiúcskát,
nyájasan zöldellő sírhelyem.
Ó, de jaj! Holnap mi lesz velem?
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése