2012. november 5., hétfő

Jékely Zoltán: Éjjel a hómezőkön


Húgomnak


Valami messze zene szól. Lehet,
hogy csak a kérges hó zenél.
Az is lehet, hogy dermedt fülemet
hangdélibábbal áltatja a szél.

A bokrok csipke-grádicsos során
a hold milyen fürgén magasra hágott!
Sugarától, mint rózsaszin koráll,
nődögélnek a zúzmara-virágok.

Valamikor, hő nyári éjszakán,
táncát a szúnyog itt hajnalig járta,
s kis szerzeményét húzta derekán
szüntelen a nagy egyiptomi sáska.

Valamikor a hókristály helyén
jánosbogárka stoplámpája égett:
holdkóros lányt csalt ki a kicsi fény
s a vinnyogó, lidérci sáska-ének.

Emlékeznek még rá a fák s utak.
A hó nem áll meg lábnyomán, elolvad:
éjjel idegbajos, sovány nyulak
füttöznek rajta, nappal árva varjak.

*
Az országúton most a gyenge vándor
fagyott kezéből kifordul a bot.
Oldalán a kutya hiába táncol:
egyet sóhajt s a puha hóba rogy.

Azt gondolja szegény, aludni fog,
s édes mosolyra húzódik a szája,
de kutya előtt nincs halál-titok:
belevonít a lila éjszakába.

*

Valkó felett, mint gubás pásztorok,
őrtállanak a holdfényes hegyek.
A fatorony kakasa csikorog,
táncoltatják, marják jeges szelek.

Pártában-halt leányok kopjafáján
a cínteremben rí a gyászszalag:
régi urak nagyfogú koponyáján
a kriptában egerek játszanak.

Nagykörmű szél rázza a szilvafákat
s a Fehérember sírjából kiszáll:
lenn a völgyben összebújnak a házak,
mint megriadt, hűltlelkű téli nyáj.

Felvisít álmában kiskutya, gyermek,
de ő csak megy a nagy hóban tovább,
s másnap az egyházfi felleli dermedt,
mezitelen csontváz-lába nyomát.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése