Valami messze zene szól. Lehet,
hogy csak a kérges hó zenél.
Az is lehet, hogy dermedt fülemet
hangdélibábbal áltatja a szél.
A bokrok csipke-grádicsos során
a hold milyen fürgén magasra hágott!
Sugarától, mint rózsaszin koráll,
nődögélnek a zúzmara-virágok.
Valamikor, hő nyári éjszakán,
táncát a szúnyog itt hajnalig járta,
s kis szerzeményét húzta derekán
szüntelen a nagy egyiptomi sáska.
Valamikor a hókristály helyén
jánosbogárka stoplámpája égett:
holdkóros lányt csalt ki a kicsi fény
s a vinnyogó, lidérci sáska-ének.
Emlékeznek még rá a fák s utak.
A hó nem áll meg lábnyomán, elolvad:
éjjel idegbajos, sovány nyulak
füttöznek rajta, nappal árva varjak.
*
Az országúton most a gyenge vándor
fagyott kezéből kifordul a bot.
Oldalán a kutya hiába táncol:
egyet sóhajt s a puha hóba rogy.
Azt gondolja szegény, aludni fog,
s édes mosolyra húzódik a szája,
de kutya előtt nincs halál-titok:
belevonít a lila éjszakába.
*
Valkó felett, mint gubás pásztorok,
őrtállanak a holdfényes hegyek.
A fatorony kakasa csikorog,
táncoltatják, marják jeges szelek.
Pártában-halt leányok kopjafáján
a cínteremben rí a gyászszalag:
régi urak nagyfogú koponyáján
a kriptában egerek játszanak.
Nagykörmű szél rázza a szilvafákat
s a Fehérember sírjából kiszáll:
lenn a völgyben összebújnak a házak,
mint megriadt, hűltlelkű téli nyáj.
Felvisít álmában kiskutya, gyermek,
de ő csak megy a nagy hóban tovább,
s másnap az egyházfi felleli dermedt,
mezitelen csontváz-lába nyomát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése