Bejárom a kertet, míg a nap még éget,
minden zeg-zugot újra végignézek:
rutáról-rózsáról virág koszorúnak
már alig maradt csak.
Vége, mi a fényre kisarjadt, tekergett,
minden sorvad, hervad, barna moha terjed...
S ami még kibúvik kínlódva, senyvedve:
a szív elfeledte.
Íme, májusomnak kincshordó meggyfája:
nap tüze perzselte, orkán megtépázta...
Sarjadt, termett egykor talpig virágdíszben,
s most gyümölcse sincsen.
Ott áll még a hársfa a kertkapu mellett,
tavaszi hajdísze, fürtje kopott, vedlett,
szirma leszaggatva: nézd, ha jó ezt nézni:
szerzeménye ennyi.
Ajándékként less a holdfogyatkozásra.
Megtér tőle szirmod fárosz-ragyogása,
szakad a pókháló, s én, az árva lélek
véle, társsal, élek.
/Ford.: Tellér Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése