Ó, te fehér margaréta,
hogy utamat felvidítsad,
beállsz a szürke porba,
s a fejedet emeled csak.
Annak, aki erre járna,
öröm-hozomány virágod.
Nem vagyok már olyan árva,
nem magamban, külön állok.
Mintha kínom megenyhülne,
fájó vágyam csillapulna,
mintha szívem nem remegne,
hogy hiába a keresztfa...
A nap kelyhét megtetézed,
s sötét ember, bátran járok,
s a szívem mind hallgat téged:
mit dalolgat a zsoltárod.
/Ford.: Tellér Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése