2012. november 26., hétfő

Kosztolányi Dezső: A magány papja



Itt a magányban újra megtaláltam
bolyongva síró, tévedt lelkemet
és hullt a könnyem csendbe, lassu árban,
mint bús mezőkre a halk permeteg.

A földre fekszem s bámulom a fákat,
könnyezve, dúltan jő a szerelem.
S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
sötét dalok tömjénjét égetem.

Holt bánatom hamvát fejemre hintem,
sivár imákba görnyed a gerincem,
a múltak gyászmenetje felkeres.

S merev ajakkal hallgatok kevélyen,
magamra húzva éjsötét kedélyem,
mint zord csuháját a bús szerzetes.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése