Hallottad-e már, szenderéből
az eolhárfa hogy riad,
ha az éjfél rásuhog és föl-
rezzenti a halk húrokat?
Megrendítően tör szivedbe
a hangja, aztán tovahal:
mint a múlás végső keserve:
zendül és kialszik a jaj!
A szél sóhaja neki ostor,
fájva sír minden idege:
angyali gyász eped a porból
benne a magas ég fele.
Ilyenkor, ó, mintha lebegnénk,
öröklét vonz, visz, elragad,
s mi hű, baráti szellemekként
hívjuk vissza a múltakat.
Hogy tűnik ilyenkor a kétely,
hitünk nagy, boldog lánggal ég,
mintha az éter özönével
ereinkben folyna az ég!
De, jaj, a menny egy pillanat csak...
Lankasztanak a kéjei:
nem adatott a földi pornak,
hogy tűz éltesse, isteni.
Ki minden erőt megfeszített,
áttörte a föld delejét,
de csak egy percre: a tekintet
törik, s elszáll a messzeség:
kábultan, vakultan hanyatlunk
egyetlen sugártól, s megint
ránk borulnak - nem a nyugalmunk,
de gyötrelmünk, lázálmaink.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése