1
Mese a becsületről
Ily megtiszteltetés nem érte fejemet,
mióta eszemet tudom:
vendégségbe hívott az ördög, az öreg,
hogy velem abszintot igyon.
Láttam, az aranyos gyertyafény átsuhan
barázdás, nyűtt ábrázatán,
míg ő füstkarikát fúj és bánatosan,
nedves szemmel tekint reám.
Az őszi mélabú át-átsuhan szemén,
de mégis büszke volt szive.
"In vino veritas!" - legyintett könnyedén. -
"Nyíltan szólok, figyelj ide.
Az én számomra a képmutatás bilincs,
szívemből utálom a gúnyt.
Nagy szívemre igyunk, amelynek párja nincs,
kis földi kínokra igyunk!
Tudod, mi volt a legjobb tréfám idelent?
- Tanúk reá a századok. -
Elvettem hajdanán nőül a földi, szent
Igazságot, s felszarvazott.
Fekete gyűlölet töltötte el szívem,
féltékenységem lobogott.
Éreztem, elveszett végleg becsületem,
bár becsületben gázolok.
Mint hős küzdöttem át száz meg száz háborút,
mégsem nyerhettem el, noha
elestem százszor is, a ritka koszorút
én, a becsület bajnoka.
Balsorsomnál soha nem volt még keserűbb!
Utcára hajtott szégyenem.
A hátamon plakát, rajta öles betűk:
- Ez az ember itt becstelen! -
De láttam, az írás nem kelt utálatot,
csupán érdeklődés övez.
Kíváncsian emelt mindenki kalapot:
- Nincs becsülete? Majd szerez. -
- Testvérkém - mondta egy úr -, hát te is? Ugyan
ki hitte volna? - s elköszönt.
Két szép hölgy is megállt, és így szólt nyájasan:
- Holnap teára várjuk önt. -
Ki látott még ilyen csodát? A tisztelet
ettől kezdve nyomon kisért.
Királyok, udvari dámák, miniszterek
versengtek kegyeimért.
E tréfa óta van rangom, fényes nevem,
valóságos Krőzus vagyok.
Legyek bármily hazug, csalárd és becstelen,
becsületem tisztán ragyog."
Így szólt s elhallgatott az ördög, azután
poharát nyújtotta felém,
kéklő füstpántlikát lehelt ki orrlyukán,
zöld sugár villant át szemén.
2
Mese a mocsokról
Vasárnap az ördög magára szokta
reverendáját ölteni,
s tükrében, talányosan fintorogva,
magát gonddal nézegeti.
Közben a szívén erőt vett a bánat:
derékban annyira keszeg!
És a zsinati tekintélyt hasának
egy tollpárnával adja meg.
"Szép tavasz-est van. Jössz sétálni?" - könnyed
szarvbiccentéssel kérdte. - "Lám,
vár az este, mint engedékeny özvegy,
a kéjtől és bútól puhán."
Bólintottam. S amíg fent zengve dörgött
az ég, sétáltunk hosszasan,
szeszélyesen, a kecskeszarvú ördög,
hű cimborám meg jómagam.
Múlt az idő, s látva valami söntés-
félét, az ördög meghívott.
A vén kocsmáros hajlongva köszönt, és
közben széleset ásított.
Az ördög vállat vont, s szétnézve nyájas
mosollyal, megbökdöste láb-
fejével a küszöbön fekvő, hájas,
röfögő disznó oldalát.
Olyan volt, mint a többi, ez a kocsma:
egy dolog mégis meglepett:
a cégérére festve papi sapka
volt és egy konyakos üveg.
"Palack, az rendben! De miféle móka
a másik, az a fekete?"
"Papi birétum. A finom itóka
márkája egyéb lehet-e?"
A vén kocsmáros kacsintva vigyorgott,
s künn visszabólintott az est.
Négy-öt vendég egymást ölelte boldog
mámorban szives-örömest.
Megrándult az ördög keskeny szemöldje:
"Lám, vannak még jó emberek!"
"Jó emberek" - zsémbelt egy hang mögötte -,
"kivált, ha már tökrészegek!"
Egy ifjú állt ott komoran, magában,
s feltört kebléből sóhaja:
"Ki lenne jó e szomorú világban?
Elégedett ki lenne ma?
Hát van-e tisztaság egy makulányi,
dereng-e fény a föld felett?
Sötét éjben sodor minket, parányi
hópelyheket, a gyűlölet.
Hányódunk a világ sivatagában,
gazság, bujaság tengerén.
Csak menj, ha jólesik, fetrengj a sárban
e bűzös, mocskos földtekén!"
Elhallgatott, mivel szavába vágott
a disznó, s így panaszkodott:
"Én is szívből meguntam a világot:
kevés benne a bűz s mocsok!"
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése