Leszáll a homály lila fátyla,
s lebegőn a Lulinra terül.
Felhőtlen a menny kupolája,
s föllobban az alkonyi máglya,
hol arany s rubin összevegyül.
A nyár szelíd alkonya gyászos
leplekbe takarva oson.
Homályba vesz újra a város,
s visszfények aranypora szálldos
reszketve az ablakokon.
*
Egy sötét kis pincelyukban, mely zord, mint a börtön odva,
egy töpörödött anyóka a deszkaágynál üldögél:
két szem össze-összevillan, nagy bánattól fátyolozva,
és az ismeretlen árnyra vár, ki hívatlan betér.
A komor kis pincelyukban ez az este az utolsó:
a két árva lélek erre gondol titkon, szótlanul:
a hatalmas síri árny jön, arca fagyosan mosolygó,
s éjből szőtt hálója lassan a sápadt leányra hull.
*
Ráírta a démon a sárga
homlokra a síri jelet,
s az ijesztő gondolat árnya
leng ólmosan ágya felett.
A csillagok oly haloványak,
telehintik az este egét,
s jeges ajk csókolja a lánynak
kíntól elalélt kebelét.
Nem kap levegőt a riadt lány,
szomorú szive mit se remél:
s künn, sárga kocsissal a bakján,
a halotti batár odaér.
*
Ó, hisz olyan kedves neki az élet!
A szíve csupa ifjuság.
Szereti még a holdas éjet
és a szerelem forró himnuszát.
De a mérgező lehelete a gyárnak
elszívta zsenge életét:
ráfújt a vérszomjas vadállat,
s most homloka hideg, akár a jég.
Egy acélos erejű, óriás kar
sötét kőfalhoz nyomja őt...
El innen a hívatlan árnnyal!
El innen! Fényt! Levegőt! Levegőt!
*
Holtsápadtan ül fel most az ágyban,
keble már alig piheg,
haja kuszáltan libeg,
s szeme lángol forró fényű lázban.
Majd a félhomályban tompa, metsző,
vad sikoltás hangzik el.
A vén nő rá nem felel,
feje mélyre kókad, sírni kezd ő.
A leány halvány ajkára lassan
lila vérkígyó kuszik:
sárga fénysáv aluszik
szeme tükrén, mely már mozdulatlan.
*
A csöndben a vekker szól egyedül,
ütemes ketyegése kaján:
a lámpa világa a falra vetül,
s szomorún suhan át a szobán.
Az ablak előtt a vasárnapi est
közönyös sokasága zsibong:
holdfényben a hárs: csillámlani kezd,
s zizeg illatozón a falomb.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése