Ott fenn, ama hegytetőn egy
ódon vár látható,
hol leskelt rég kapuk, ajtók
mögött a lovag meg a ló.
Ajtó s kapu rég leégett,
nincs más, csak örök nyugalom:
átmászni semmi ma nékem
a leomlott kőfalakon.
Itt ásított a pince,
sosem fogyott ki a bor:
víg kulcsárné csobolyóval
mélyébe ma nem hatol.
Nem rakja teremben a vendég
elébe a serleget ő.
Papnak tele csöpp üvegcsét
nem tölt, ha szentmise jő.
Künn a folyosón sose nyújt már
a mohó apródnak italt,
s a lopva adott adományért
hálát ma be lopva se hajt.
Mert réges-rég porig égtek
gerendák, mennyezet,
s folyosó, kápolna, grádics
romnál nem egyebek.
De, hogy citerával, üveggel
e kősziklás hegyen
a tetőre érni láttam
egy szép nap a kedvesem,
jókedv töltötte be nyomban
a kietlen csönd helyét,
és mint ama régi napokban,
oly ünnepi lett a vidék:
mintha vendégre várna
a nagy termek sora mind,
s dali korból holmi rég holt
párocska jönne megint:
mintha kápolna homályán
a komoly pap állna benn,
kérdezvén: lesztek-e egy pár?
S szólnának mosolyogva: Igen!
S hallottunk nászi dalt ott,
szív mélyéig hatót,
s mely tanúkként rivalgott
násznép helyett, az echót.
S hogy csöndbe merült a tájék,
mert jött az alkonyat,
fel a zordon bércre tekintett
izzó bíborban a nap.
S ím a kulcsárné meg az apród
fényben, az a hölgy, ez az úr:
az ráér adni a kancsót,
s ez a hálát gondtalanul.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése