Asszony, tedd homlokomra balzsamos kezed - kezed, mely
gyöngébb, mint a prém.
Az éjszakai szélben lengő hosszú pálmafák
alig suhognak. Bölcsődal sincsen.
Elringat ez a ritmikus csend.
Figyelj a dalra, sötét vérünk dobolására, figyelj
Afrika mélységes ütőerének dobolására az elveszett falvak
ködében.
Most a megfáradt hold a locska vízi ágyba süpped,
most a zúgó nevetés aludni tér, s a dalnokok
feje lehuppan, mint gyermek az anyja hátán,
most táncosok lába elnehezül, s megnehezül az énekesek
nyelve.
A csillagok órája ez, s az éjszakáé, mely álmodik
és itt a felhődombra dől, bevonva nagy tejköntösével.
Gyöngéden csillognak a háztetők. Miről bizalmaskodnak
a csillagokkal?
Benn a tűzhely kihunyt, édes-keserű szagok fészkelődnek.
Asszony, gyújtsd meg a tiszta olajlámpást, s a gyermekek
az ágyban őseikről beszéljenek, mint a szüleik.
Figyeld az élissai vének hangját. Akár mi, száműzöttek,
ők sem akarnak halni, nehogy zuhogó magjuk a homokba
vesszen.
Hadd figyeljem a füstös kalyibában kegyes lelkük
árnyéklátogatását,
fejem izzik a melleden, mint a tűzből kifüstölgő
kuszkuszgolyó,
hadd szívjam be a Halottaink illatát, hadd tűnődjem és
ismételjem élő hangjukat, hadd tanuljak
élni, mielőtt elsüllyedek, jobban, mint a búvár, a mélységes
álommélybe.
/Ford.: Gergely Ágnes/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése