Krüzselyi Erzsike: Szállni az éjbe...

I.

Végére értem a tarlott mezőnek
S minden reményem, álmom ott veszett.
Jutalmam: titkolt bánat, rejtett könyek
S beforrhatatlan vérző, nagy sebek.
Nincs bennem már se vágy, se álom, se hit,
A lét nem érdekel, nem várok semmit...
Nem tudtam élni: meghalni se tudnék...
Roncsolt szivemmel meddig tart az út még,
Meddig tart az út még?

II.

Pedig nem félem a halott szivemmel:
Nem csontkaru kaszásnak képzelem,
Fehérlő szárnynyal, szép két szelid szemmel,
Jön értem majd s az égbe száll velem.
Nem kérdem, lesz-e fénye majd az éjnek?
De szép lehet, ha benne már nem érzek,
S nem álmodom...Igy lesz csak jó aludni,
Többé nem sírni, mosolyt sem hazudni,
Mosolyt sem hazudni...

III.

Elüldögélek lehunyt szemmel, némán
S kezemre hajtom csüggedt fejemet...
Anyám s hugom küzdő részvéttel néz rám
- Ne szánjatok jó lelkek engemet!
Ne szánjatok, csak hagyjatok aludni:
Csak az a jó: nem látni, mitse tudni:
Hinni, hogy már mindennek vége...
S szállni az éjbe, ködbe, csendbe, fénybe...
- Szállni az éjbe....