Lukács László: Asszonytalan éj...

 

Mikor az est, mint a holtat
terít ki ágyamon,
s mint végső sóhaj száll el
egy letelt rabnapom,
akkor csap le csak rám a
keselyű szenvedély,
mellemet marcangolja
sóhajjal teli éj!
Forró szemekkel látok
mezítlen lányokat,
kik tömlöcöm falából
édesen omlanak
s kacérul megtapadnak
lehunyt pilláimon.
- Ó, mily frivol csatáid
vannak, forradalom!

Inalnék gyors álomba,
számokat hadarok,
mint imával a csábot
elűző szent papok.
De lassan permetez csak
az éjnek korma rám.
Hamuját lassan vonja
szemeim parazsán...
Míg újra ébredek, mert,
fordulván, meglepett
s örvendő karjaimban
tartom a testedet.

Remegek: te vagy édes?
S mormolom: nem lehet.
Még tűnődöm, hogy mért nem,
vitatkozom veled
gyors, bánatos vitában,
de már tűnik a szád:
gyanúm lehe szétporlaszt,
mint lég a múmiát.
Ládd, igazam volt - súgom,
súgnám s már nincs kinek.
Bús jelenésed elmém
borzongva érti meg...

S újból álomba fordul
s most furulyás vagyok
egy különös vidéken,
kondor fürtöm lobog
s az éjbe magasodva
dobhártyám repedtéig
fújom furulyám. Nem szól.
Eldobom. Sírnék. Nem tudok...

Teltével az éjt,
keltével dicsérem a napot...