Lukács László: A fa

 

 

Nézd ezt a fát, ez itt az élet!

Lehúnyt szemekkel gondolj messzi, messzi,
a föld alá gondolj, hol szétereszti
gyökere ezer kúszó, ágazodó
karját a fa. A vén talajba torló
gyökér kutatva, tapogatva, kúszva
merül a vak, bizonytalan humuszba,
a föld fekete, alvadt tengerébe
és lent az áldott hűvösségben élve
nedves mohó ajakkal issza, issza
- mint csecsemő az anyja mellét - szíjja
a végtelen, termékeny vak sötétből
a drága nedvet, földből és esőből.

Nesz nélkül árad, mint egy boldog álom
az éltető nedv a sok titkos ágon,
gyökér folyók, akár a vér a szívbe,
torkollanak össze fent egy izmos ívbe,
mely az erőtől görcsbe csavarodva
vájja magát fel egyre magasabbra,
a gyökerekben, rostokban s inakban
erő száll fel a mélyből láthatatlan
s mindaz, ami a mélyben szunnyad érve,
erős törzskén bukkan a föld szinére.
Apa fiát taszítja így előre.
A talpazat néz így a szűz tetőre.
Felfele! Fel! Kígyózó gomolyaggá
bomlik a törzs, vaskos izomfonattá,
mint alvó, akit meglehelt az élet
s fekete éjből kéklő égre ébred, -
alszik a föld, de ifjú barna sarja
merész álomként lendül a magasba!
Fa az élet. Nézd domború törzsét,
s rajta a ráncok fekete redőjét.
Mögöttük nő a hús, a puha ágyban,
a háncs alatt, fehéren, a homályban.
Növés az élet. - Nedvek áradása,
néma imája, bugyborékolása
bogozza-fejti szét a titkos hálót,
amit a magra védő burka ráfont.
Sejt sejtet fejtve, rostokká lazulva
sietteti a fát a kék azúrba,
ahol a szellő s zivatar vár rá.
Így tágul a törzse erős sudárrá,
amit inak és páncélkérgek védnek.
Vidám daccal veti fejét a szélnek.
Hajladozik kevély, szép derekában,
meg nem roppan az élet viharában.
Nem! Sejtek, rostok, háncsok s durva kérgek
egy akarással törnek fel az égnek.
Ággá terülnek, lombbá sokasodnak.
Sátrat vetnek a fáradt vándoroknak,
s a sűrű zöldön át, hol néha röpkén
félénken villan fel a messzi napfény,
felérnek az égen aranyló naphoz,
esőhöz, szélhez, szabad zuhataghoz.
Millió vágy bomlik magasra lentről.
Elkábulva a kéklő végtelentől
ölelni vágyó karral tárja széjjel
zúgó száz ágát a fa, nappal, éjjel.
S a Vágyat, mely évezredek óta
szunnyad a földben, tar sziklákba oltva,
gazdag humuszban, fájó emberszívben,
a törzsön át emeli roppant ívben
az ég felé, hol millió levélke
- millió apró zöld-arany tenyérke -
tengere tárja ki a végtelennek
a Föld álmát, a kéklő nagy tereknek.