Lukács László: Szelídség l.

 

 

Ha én patak volnék,
kövek közt elfolynék,
hátamon, habomon
sötét levélt hoznék.

Hogyha én hegy volnék
lassan magasodnék,
de egy felhő csókra
félénken megállnék.

Ha én eső volnék,
lágyan csorgadoznék,
ezer bús cérnámmal
eget földhöz varrnék.

Hogyha meg hold volnék,
szépen sápadoznék,
aki rám tekintne,
annak arca volnék.

Ha pedig lomb volnék,
szüntelen susognék,
mintha anya volnék,
fiamért búsongnék.

Ha meg folyó volnék,
folyton folyvást sírnék,
bölcsőmtől síromig
könnyekben omolnék.

Akárhová néznék,
mindenhol én volnék...
a felhő én volnék,
a csillag én volnék...