Őszre jár, késő őszre!...Alacsonyan ül meg
a komor föld felett a felhőtakaró:
a sárgalombú erdő álmos ködbe süpped,
harsogva ceri sárga partját a folyó...
A szívben szomorú hangok és gondolatok,
láncként szorít a lét, mint a súlyos idő,
bús álmokból a halál árnya lép elő,
s hitványan csüggenek le az erőtlen karok...
Ez érzés ismerős baj: a tavasz alig
árasztja illatát a friss májusi szélben,
kék habbal a folyó alig nyiladozik,
s nyargal az ifjú vihar keresztül az égen,
szerelmét s bánatát alig dalolja szét
az erdő csalogánya, ködöket mulasztva -
a szívnek újra kell a fénylő messzeség,
a távoli örömhöz megújul bizalma...
De mondd, vajon miért ily gyarló valami
a szív, hogy már a holt természet erejétől
remegni tudjanak érzékeny húrjai,
s hol halál hívja, hol szabadság s üdv felé tör?...
S miért fut benne úgy tova vágy s szerelem,
mint esőáztatott, borús őszi időben
az ónszínű folyó fehér párája röppen,
vagy hamuszürke felhő száll odafenn?
/Ford.: Hárs Ernő/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése