A kertbe vitt utam, hol a napsütött málnasor
a méhektől a kék ég alatt szinte dalol.
Egészen fiatal kor, melyről beszélek.
Hegyek, roppant hegyek közelében születtem.
S úgy érzem, hogy havasi tájék a lelkem,
Zúzmarás vízesések hazája s fellegövezte
meredek szirteké, hol rablómadarak
lebegnek, az erős légtől megrészegedve,
s hol szelek ostoroznak vizeket és havat.
Tudom, hasonlitok a magas hegytetőkre.
S kék színét bánatom a tárnicsoktól örökölte.
Volt családomban bizonyára néhány naiv füvész,
ki hernyózöldre festett dobozzal oldalán,
kánikulák idején, a zárt sűrűség
homályába fúrta magát ebédután,
remélve, egyszer olyan példányra lel,
mely ritkaság, s mit nem cserélne el,
kínálnák neki bár Bagdad csodáit érte,
hol elaltat a szökőkutak zenéje.
Szerelmem gyengéd, akár a tavaszi ég
szivárványa, melyben a nap dalolja énekét.
Mért élek itt?... Nem arra rendelt-e végzetem,
hogy szabad fennsíkokon tanyázzam, hol juhnyáj
hava kápráztat el – kezemben hosszu bot -,
míg az árnyéknövelő est békéje beragyog?
/Ford.: Hárs Ernő/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése