Az ég lomhán köröz fölöttem:
ereszkedő madár:
toronytetőn becsukja szárnyait,
huhog az este már.
A dombok lassú hullámokban
hömpölyögnek: az út-
töltésen átcsapva ringatják
a füsthabú falut.
A jegenyék álmodva várják
az ihlető szelet:
ágaikon a csillagok
rügyekből feslenek.
A házak a földhöz lapultak,
lehúzódnak az ereszek,
most nehezebbek a gerendák
a homlokok felett.
Az ablakokat befalazza
a széntömb hallgatás,
aki fáradtan hazaroskad,
lakatként lezárja magát.
Az éjszaka nem az, amit
kohol a képzelet, -
alszik mindenki, nem zavarnak
álmok, kísértetek.
Az emberek csak élnek itt is,
mint máshol, mindenütt,
és nem törődnek semmivel, csak azzal,
hogy ne törődjenek velük.
Megyek tovább - fúj, toporzékol,
topog szívem, még nem ereszt:
de úgy maradhatok velük csak,
ha közülük messze megyek.
Fölöttem a hold hívja nyáját,
zeng az arany tülök,
s millió gyémánt-pata zúg el
szikrázva a falu fölött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése