Senki se látta, s én csodás
szépségét mélyre rejtve őrzöm:
(félre gúny, félre kuncogás!)
holtan is szeretem örökkön.
Kérdeztem én a boncokat,
s mind azt felelték: "Ő a legszebb!"
Adtam azóta bort sokat
a lázongó emlékezetnek.
Ó, szélbe bomló fürtjei!
És szeme, e szép őszi alkony!
Éjjel szavának éteri
hangját ma is gyakorta hallom!
Ő volt a legszebb, az örök,
minden lánya közt e világnak...
S szerettem, úgy szerettem őt,
hogy ki se nyitom róla számat.
Mind, amit mondok, szégyelem:
ne tudja senki meg, ki volt a
nő, az éden, a szerelem,
kit lelkem őriz nagytitokba.
Legyen elásva mind e szó,
s feledve ( édes feledésem!),
mint kinccsel teli ládikó
egy málló, mohos fal tövében.
/Ford.: Somlyó György/
/Forrás: Az utazás/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése