Tűnőben már az alkony, a fénye elmerül,
S az agg Habsburg kastélyát homály veszi körül.
Éj van. A hűvös szellő jajongva meg-megszólal,
Sok kihalt termen átzúg a messziről jött sóhaj.
Mert hét nemzetből indít hadat a torz öreg,
Hogy ő érette ontsák ifjúi vérüket.
Fáklyafény hull a festett, különös ablakokra,
s a szeráji homályban egy árny leng imbolyogva.
Ott görnyedez a császár a térdeplő felett,
Fejét kezébe hajtja és halk imát rebeg:
- Uram, üvölt az erdő, a folyó jajt kiált,
Sötét átkot lehelnek a kunyhók, kalibák;
A kétség kínja mardos, és önvád keserít,
Uram, nyugtasd meg szolgád, oldozd föl bűneit.
De ráfelel a szellő:
- Késő, te vén király;
Árnyékodat a föld is örökre őrzi már.
Mint gyászlobogó leng az, feketén, mint a vád;
Akkor se lesz bocsánat, ha Urad megbocsát.
Fölriad most a császár, még imát motyog egyre,
Kutatja: merre volna a gondjainak medre.
De szeméből kigördül egy-egy gyémántdarab,
S a vén Habsburg orcáján szikrázva leszalad.
S az ünnepélyes csendben a földre úgy pereg,
Mint kihúnyó gyertyákból gördülő faggyúcsepp.
/Ford.: Bajor Andor/
/Forrás: G.Topirceanu: Egy kicsi tücsök balladája. Versek, paródiák/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése