Az ég a büszke alkony bíbor drapériáit
lebegteti: az alkony tündéri fénye játszik
a kis patak vizén, mely a völgybe fut dalolva,
és mintha lángban állna minden hulláma, fodra.
Napszálltakor a felhők, akárcsak a mesékben
égő váromladékok, úsznak a nyári égen:
rubinkövek parázsa villog ki a falombból,
amott halk dojna zendül, valahol nyáj kolompol:
hűs csend lakja az erdőt, varázsos béke vár ott:
tüzes sávokkal arcán, alszik a malomárok:
rikoltoznak a vízen a bíbicek s a szárcsák,
s bólogatnak a parton a füzek és a hársfák.
Csupa szépség a tájék, csupa varázsos álom,
míg a nap lefelé száll a vérző láthatáron,
s lángszínű látomások édes búval gyötörnek.
De nem látják csodáit a rétnek és a völgynek,
kik ott jönnek csapatban, arcuk csupa sötét gond,
s míg nap-perzselte testük kunyhó sötétje várja,
lelkükben nő a kínok fekete éjszakája,
szívükben felgyülemlik mérge minden bajuknak,
mert minden jó a másé, s nekik a munka jut csak:
a bőség asztalánál hóhéraik henyélnek,
s őket büntetik egyre, kik a robotnak élnek.
Sírásuk dalba fojtják az átokverte fajnak
nemzedékei sorra, s a kínba belehalnak.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése