A csillámló zanót, dísz, mit a gránit ölt,
zord csúcsot aranyoz, mit alkony lángja perzsel:
tajtékos torlaszán átfénylik még a tenger,
a véghetetlen ár, hol véget ér a föld.
Alant éj csöndje. A madár hallgatva költ,
füstölgő zsúpfedél alá tért meg az ember:
a ködben már csak az estharang szava zeng fel,
s vegyül a dalba, mit az óceán üvölt.
Ekkor, mint szakadék mélyéből, a fenyérek,
szurdokok s mélyutak felől, jöttén az éjnek,
terelő juhászok hangjai szállnak.
A nagy látóhatárt sötét szárnyak takarják,
s dús a komor ég, hol összecsukja skarlát
legyezője aranyküllőit már a nap.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése