Vagyont sohasem gyűjtögettem,
amíg nappal volt, senkinek.
S most árva szívvel és leverten
lesem - mit mond - az éjfelet.
De némák a fekete ajkak,
visszhangot várnom hasztalan.
Az egyetlen vigasztalás csak
a tücsökmuzsikában van.
A rettegés egészen átjár,
kísértetként körüllebeg.
Szegény barátom, muzsikáljál,
oszlasd széjjel félelmemet.
Mert bár a vaksötétben állva
a rém elől elrejtezem,
mindhiába a kapu zárja:
nem véd meg tőle semmi sem.
Valami fúj, valami horzsol,
kezét nyújtja s visszaveszi.
Talán emlék a messzi múltból,
vagy a jövendő képei?
Mint mikor zsoltárt énekelnek,
vagy vonít, csahol a kutya...
Ez, mit az ember visszazenget
az éj mesés szavaira.
/Ford.: Tellér Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése