Ó, ha szorosan ölelne a férfi
dicső mellére, kiért meghalok,
ha az irigység e rövid napok
maradékát vele hagyná leélni,
ha szólna, míg ölel:"Drágám, beéri
egymással szívünk," jól tudva, hogy
kötelékünket szelek, viharok
s a tengerár sem tudja összetépni,
ha úgy fonhatnám őt karommal át,
ahogy a repkény a fa derekát,
s a féltékeny halál eljönne értem,
míg ő csókolna engem, kit szeret,
s ajkán lehelhetném ki lelkemet,
boldogabban halnék, mint ahogy éltem!
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése