Siratom a tűnt időket
s áhitom az eljövőket,
míg zaklat a zord jelen,
a jelen, mely élnem enged
s aztán halnom idelenn.
Az idő siratja vélünk
vénen édes ifju éltünk,
s nyugalom édes kora
jő, ha búnk már semmivé tűnt:
az idő nem áll soha.
Szép ideink elrepülnek,
hűlt helyükbe zordak ülnek.
Az idő erősíti,
aztán rossz kórral szivünket
szint az idő kezdi ki.
Az idő segít vagyonhoz,
az idő, ki új nyomort hoz,
ő ad friss esőt, szelet,
nyarat, melynek heve tartós,
és gyakorta szörny telet.
Az idő hozott világra,
ő ás majd földnek alája,
ő születés, halál.
Az idő űz vad viszályba
s béke újra véle száll.
Szépet az idő kitüntet,
rútságot növelve büntet
orcánkat álcázni int:
az idő kitép s elültet,
ő teremté műveink.
Az idő szökkent sudár fát,
az idő edz tiszta márványt,
nagy lámpáknak olykoron
ő gyújtja s oltja világát:
egyszer fény, másszor korom.
Az idő oly változandó,
jóra mind rosszat hozandó,
az idő folyton forog:
az idő ma átkozandó
s holnap tán már áldhatod.
Mért is, látva, mily vakon száll
az idővel váltakozván
sorsunk, - hogy üdvöd legyen,
oltsd ki szived s áhítozzál
Hozzá, ki időtelen.
/Ford.: Somlyó György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése