Úgy kellett volna: kis falun,
ahonnét messze a világ,
piros tetők, csengő harang,
akácok, gágogó libák.
A pap kertjében rezedák,
galamb a dúcon, kékbegyű,
szomszédban az iskolaház,
ott halkan sír a hegedű.
Álmos, szerelmes délután
az ablak nyílik csendesen,
a legkisebb rezedát,
a papkisasszonyt meglesem.
Piros almák a reggelek,
rózsás tüzek az alkonyok,
varázskendőt terít az éj,
a hegedű zokog, zokog.
Kerülgetem a paplakot,
s ő se fordul el, ha lát,
köszönök, szóba áll velem,
szakít egy szép szál rezedát.
Majálison, malom megett,
egy jószagú alkonyaton
hajló derekát elkapom
és csókolom nagyon, nagyon.
Vasárnap, templomból jövet
a lányos házba benyitok,
és illendőn előadom,
ami már régtől nem titok.
Így kellett volna: kis falun,
ahonnét messze a világ,
rezedák, rózsák, csillagok,
galambok közt találni rád.
/Forrás: N. Zoltán válogatott versei 1981/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése