Soha még olyan őszt! Magasba feszült az ég kupolája.
Egy kéz lesöpörte róla a fellegeket.
Ámulva néztünk fel rá, mint a csodára:
szeptember - a hosszu eső meg a köd hova lett?
Smaragd fényt villantott a habos, zavaros vizü árok,
és mint a rózsa, a vadcsalán úgy illatozott,
a fülledt ég alján pokolbeli alkonyi lángok,
s tünődve sorra idéztünk minden régi napot.
A fény mint zendülővezér, úgy tört ki az égre,
s az őszi tavasz ujjongva elébe szaladt,
és szinte sejlett hóvirág tündéri fehére -
mikor megálltál csöndesen tornácom alatt.
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése