A nádak friss hajtásai kibújnak
a derűben, melynek örök a fénye:
szomjas kert tüskés ágacskái nyúlnak
palánkon át a fülledt tespedésbe.
Egy várásba telt óra száll magasba
meddőn, hátáról szürkülő haboknak.
A víz fölött felhőből ágbogas fa
támad, s mint forró hamu, összeroskad.
Távollevő, ó, de hiányzol innen,
még érez a táj szomjú epedéssel:
messze mentél, most hát elhagyja minden
szokott medrét, kiárad, ködbe vész el.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése